Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tervezettől némileg eltérő útvonal részletesen, naponkénti bontásban:

Január 16. Nulladik nap (Szarvas-Budapest)

Kép Csapatunk 16.00 óra körül búcsúzott a szarvasi Melós Kocsma elől az otthoniaktól. Köszönjük a megjelenést mindenkinek, aki el tudott jönni. Nagyon jól esett, hogy ennyien összegyűltünk. Utunk Budapestre zökkenőmentes volt, a GPS kezelését már itt elkezdtük gyakorolni, de az egész út során tanultunk új trükköket:-) Késő estére értünk Budapestre, a legtöbb csapat már a téren várakozott, a nagy hideg ellenére. Itt vált először ketté csapatunk. A fiúk a Felvonulási téren maradtak, nyitó bulira számítva. A bulit viszont valamiért a szervezők törölték, így helyette kocsiban alvás lett a program. Én egy barátnőmnél töltöttem az éjszakát, ellentétben a fiúkkal melegben, és puha ágyban. Ezúton is köszönöm Erikának és Csabinak a szállást!!:-))

 Január 17. Első nap    (Budapest-Velence)

Kép Indulás reggel 10 óra után Budapestről, a Felvonulási térről. Eredetileg Ausztrián keresztül halad az útvonal, de csapatunk úgy döntött Szlovénia felé indul el, enyhébb időre, kevesebb hegyre, hóra és kilométerre számítva. Útközben összeálltunk a Jáner Teammel, akik egy nagy piros Unimoggal jöttek. Ekkor kaptuk a "Kis Piros" becenevet. Szlovénián keresztül végig együtt haladtunk, de Triesztnél az autópályán rossz felé fordultak, hiába figyelmeztettük őket CB-n. Mi folytattuk utunkat Velence felé, ők pedig fordulót kerestek, így elvesztettük őket. A GPS segítségével elég könnyen megtaláltuk az aznap esti szállást, ahol már többen voltak. Még elcsíptük volna az utolsó szobát, de magas ára miatt, inkább úgy döntöttünk a kocsiban éjszakázunk. Hideg és kényelmetlen volt, de ennyi még belefért.

Január 18. Második nap     (Velence-Meyreuil)

Kép Reggel egy kicsit körülnéztünk világosban a szállás körül, Velencéről lévén szó, volt a közelben két csatorna, néhány hajó és egy templom a házak között. A félórás egészségügyi séta után elindultunk Franciaország felé Padován, Veronán, Milánón, Genován keresztül. Végig autópályán vitt az út, a táj elég egyhangú, amíg el nem értük a tengerpartot Genovánál. Csak néha futottunk össze a többi csapattal, viszont sikerült az induláskor mellettünk álló 204-es csapattal Képmegint találkozni, akik szintén Nissan Patrollal jöttek, velük mentünk végig az esti szállásig. Genovától kezdve a Földközi-tenger partján haladt a mezőny. Monacónál, Monte Carlónál letértünk az autópályáról,  hogy lássunk is valamit, de nekem az autós városnézés nem igazán jött be, így csak keveset láthattunk. Estére Meyreuilig jutottunk csak, pedig eredeti tervünk az volt, hogy Montpellierben éjszakázzunk, hogy hamarabb érjünk Spanyolországba. Itt a szállás egy Etap Hotel volt, minimál berendezéssel, de végre fürödtünk, és melegben, kinyújtózva aludtunk.                                                                  

Január 19. Harmadik nap         (Meyreuil-Calpe)

Kora reggeli indulás után autópályán folytattuk utunkat Spanyolország felé. Az út végig eseménytelen és egyhangú volt. Útközben összefutottunk más csapatokkal, de ma senkivel nem álltunk össze, mert mi nem Murciába tartottunk, ahogy eredetileg van a programban, hanem Calpéba, Valenciától 100 km-re délre. Én itt lakok barátommal, így kézenfekvő volt, hogy egy estét itt töltünk el. Egyébként is Calpe mellett halad el az útvonal, így ez nem volt kitérö. Mire megérkeztünk, már várt minket a finom gulyásleves és palacsinta, ami a konzervek után már nagyon jól esett. Ismét kényelmesen töltöttünk egy éjszakát, köszönjük ezt Gyulának, aki nagy örömmel várta kis csapatunkat.:-)

Január 20. Negyedik nap        (Calpe-Tanger)

Reggel már 7 órakkor felkeltünk, de csak 11 órakkor sikerült elindulnunk, addig reggeliztünk; Gyula nagyon finom rántottát készített nekünk; és pakoltunk, átrendeztük a csomagjainkat a kocsiban, hogy jobban elférjünk. Autópályán haladtunk Alicantén, Murcián keresztül Spanyolország déli partja felé. Útközben úgy döntöttünk, hogy megállunk Almeriában is a kikötőben, megkérdezzük, hátha érdemes onnan áthajózni Marokkóba. Onnan viszont csak éjfélkor indult komp Nadorba, ami nekünk késő lett volna, 10 órát vártunk volna Almeriában, és Nádor messze is van Tangertől.  A kompút is 7 óra, amit elég soknak találtunk a félórás Tarifa-Tanger jKépárathoz képest. Esőben indultunk tovább az almeriai kikötőből, Malagát, Marbellát, Esteponát érintve Tarifa felé. Sajnos csak tankolni volt időnk megállni, mert el akartuk érni legalább az utolsó kompot Afrikába. Ahogy közeledtünk a kikötők felé (Algeciras, Gibraltár, Tarifa), egy benzinkúton találtunk egy kompjegy árusító kis irodát, ahol a szimpatikus jegyárusító hölgynek sikerült minket rábeszélnie, hogy ott vegyük meg a kompjegyet Algecirasból Ceutába (Ceuta spanyol fennhatóság alatt álló város Afrikában). Kiszámolta nekünk, hogy 6 óra van, (ennyi volt a faliórán), kb 1 órányira vagyunk Algecirastól, akkor biztos elérjük a 8 órási kompot, de ne aggódjunk, még van egy komp 9 órakkor is. Azt már a kocsiban vettük észre, hogy nem 6 óra volt, hanem már 7 óra is elmúlt, tehát a 8 órási kompot semmiféleképpen nem értük volna el, és így még sietnünk kellett ahhoz is, hogy a 9 órásit elérjük. Szerencsére időben odaértünk, a kocsi megtett érte minden tőle telhetőt. A komppal jól jártunk, mert tényleg csak fél óra volt az út, és teljesen simán ment minden. Mivel Ceutába mentünk, a spanyol-marokkói határt sem léptük még át, nem kellett a kompon a határátlépéssel foglalkozni. Hallottuk, hogy sokan rosszul voltak a Tarifa-Tanger kompon, mert nagy vihar volt, ami miatt hosszabb volt az átkelés is, és később nem is engedtek több kompot elindulni a kikötőből. Mi a viharból sem vettünk észre semmit, nyugodt utunk volt. Először úgy terveztük, hogy Ceutában maradunk estére, és csak másnap reggel indulunk a csapat után, de mivel még egész korán volt, Tanger pedig csak 50 kmes távolságra, tovább indultunk még aznap este. A marokkói határátlépésről tudni kell, hogy a legmacerásabb dolog az egész úton, akár kifelé megy az ember az országból, akár belép. Vízumot nem kérnek, de ide-oda kell szaladgálni hivatalnokok, rendőrök és vámosok között az utasok útlevelével és a kocsi papírjaival, és ki kell mindenkinek tölteni adatlapot, hogy tudják ki lép be az országba. Mikor mindenki leellenőriz, lehet menni tovább. Ceutából Tangerbe aránylag gyorsan elértünk, bár voltak gondjaink a sötétben való tájékozódással, de a legnagyobb gond az volt, mikor az autópályadíj fizetésekor eszünkbe jutott, hogy elfelejtettünk váltani dirhamot. Később kiderült, hogy sok helyen elfogadják az eurót Marokkóban, mert könnyű váltani. 1 euró kb 10 dirham. Bankban jobban váltják, de mivel ritkán volt időnk bankba menni, és nem tudtuk mennyi pénzre lesz szükségünk, sokszor inkább fizettünk euróval. Ennyivel is előrébb vannak, mint Magyarország. Tangerben derült ki, hogy még a GPS-t nem tudjuk tökéletesen kezelni, vagy az itinerben rosszul volt megadva a koordináta a kempinghez, ugyanis a GPS valamilyen oknál fogva, teljesen máshova mutatta a célt, a kempinget, mint ahová nekünk mennünk kellett. Legalább két órát barangoltunk Tangerben, mire meglett a kemping. Először robogós rendőröket kérdeztünk meg, merre menjünk, de mivel nem tudták elmagyarázni, egy darabon elkísértek minket, bukósisak és világítás nélkül. Még így sem találtunk oda rögtön, így a végén már minden saroknál megkérdeztünk valakit, hogy ne tévedjünk el. Későn értünk a kempingbe, így nem állítottunk sátrat sem, csak kocsiban aludtunk.

Január 21. Ötödik nap      (Tanger-Agadir)

A futam első, teljesen, afrikai terepen zajló napja.

Kép Ma reggel még sötétben indultunk el a kempingből, amit nagyon sajnáltunk, mert az még így is látszódott, hogy egy hegyoldalban van, erdős részen, és valószínűleg tengerre néző kilátással. Később mások mondták, hogy ne bánjuk, hogy nem vettünk ki szobát a kempingben, vagy próbáltunk zuhanyozni, mert a szobák sötétek és penészesek volt, és nem volt meleg víz sem. Ettől függetlenül viszont szép környezetben lehetett. Ma ismét autópályán kezdtünk, Rabat, a főváros felé indultunk, majd Casablancánál fordultunk el az óceánparttól a szárazföld felé. Útközben nagyon rossz idő volt, először csak az eső esett, de később nagyon erős jégeső kezdett el esni. Elég meglepő volt Afrikában, hiába tudja az ember, hogy a hegységekben még Afrikában is hideg van. Nem erre számítottunk. Útközben találkoztunk néhány bamakóssal, de legtöbben csak leelőztek minket. Marrakechben álltunk meg először hosszabb időre, itt már belecseppentünk az arab világba, nemcsak autópályáról néztük, hogyan élnek a helyiek.  Leparkoltuk a kocsit egy őrzött parkolóban, ahol először úgy próbáltak helyet szorítani nekünk, hogy kézzel el kezdtek toszigatni egy másik már parkoló autót, ami persze nem sikerült, és még a riasztója is bekapcsolt, de ez nem érdekelte őket különösebben. Innen elmentünk a bazárba, ahol nem a zsebesektől kellett félni, hanem, hogy a forgatagban, nehogy elüssön egy motoros, biciklis vagy egy szamaras kordé. Ahogy sétáltunk egyfolytában mellénk csapódott valaki a helyiek közül. Mind el szeretett volna minket irányítgatni a saját vagy valamelyik rokonának a boltja felé, de ettől függetlenül dicséretes, hogy folyékonyan beszéltek angolul, franciául, és tudtak Magyarországról, lehet, hogy többet, mint néhány nyugat-európai. Nem próbáltak meg minket átverni sem, kirabolni sem, mint ahogy sokan ezt gondolják itthon. 1-2 órás séta után mentünk vissza a kocsihoz, és próbáltunk meg kijutni Marrakechből. Ekkor hallottuk CB-n keresztül, hogy az Atlasz-hegységben le van zárva a hágó hóakadályok miatt, és mindenki Agadirba megy estére. Így sajnos kimaradt az a napi megálló, amit én a legjobban vártam, Ait Benhaddou, ami egy erődváros az Quarzazate folyó mentén, és a világörökség része. Marrakechben legalább egy órát bolyongtunk, mert nem találtuk a városból kivezető utat, a GPS nem volt egyértelmű, a forgalom meg hatalmas volt. Szerencsére ekkor belebotlottunk három másik bamakós csapatba (a 250es Gonda Rally Team (Opel Fronterával) - későbbiekben csak Mogyisok :-), a 205ös Ruti-Luki Team (VW Transporterrel) és a 213as Jeepes csapat) , akikkel a végén egészen Bamakóig együtt mentünk. Sikerült Kép kikeveredni Marrakechből Agadir irányába, ahová egy hegyi út vezetett,lefelé az Atlasz-hegységből. Ez önmagában is veszélyes lett volna sötétben, mert nagyon rossz minőségű út volt, kátyúkkal, "útfelújítás" miatt lezárt részekkel, de amitől igazán ijesztő volt, az a helyiek vezetési stílusa. Világítás nélkül közlekedett a legtöbbjük, és bárhol, kanyarban, emelkedő előtt is, gond nélkül előztek. A másik,amit még észre vettünk, és jót nevettünk rajta, a kamionok díszkivilágítása volt. Úgy nézett ki mindegyik, mint egy karácsonyfa, körben világítások voltak rá felszerelve. Útközben a Jeepesek foglaltak szállást Agadirben és szerencsére GPS segítségével rögtön meg is találtuk a Hotel Ibist. Jól döntöttünk, hogy kényelmes szállást választottunk, mert utána 3 napig sátoroztunk, víz, világítás nélkül.

Január 22. Hatodik nap       (Agadir-Planet Tatooine)

Kép Kényelmesen, fél 10kor indultunk Agadirból reggel, nem számítottunk rá, hogy ugyanolyan szerpentineken fogunk haladni ma is, mint előző este. Így lassan haladtunk,  de azért ma meg tudtunk állni hosszabb időre egy oázisban. Tiznit után, ami még a hegyekben van, Bouizakarnébe mentünk, ami egy síkságon fekvő város, onnan tettünk kitérőt egy oázisvárosba. KépA helyi gyerekekkel sétáltunk együtt a régi házak és a pálmafák között. Innen visszamentünk Bouizakarnébe, és folytattuk utunkat Tan-Tan felé, ahonnan le kellett kanyarodni a Tatooine bolygó felé. Ez a Csillagok Háborúja  film egyes jeleneteinek forgatási helyszíne volt. Sajnos sötétben értünk ide is, így nem láttuk a környezetet, csak néhány buckát a közelben. A legtöbb épp buckába már beköltözködtek a bamakósok, így belőlünk nem buckalakó, hanem sátorlakó lett. Ekkor emeltünk először sátrat az út alatt. Sátorállítás és konzerv vacsora után körülnéztünk a táborban, Kép megtaláltuk a Szlovéniában elhagyott Unimogos csapatot, nagyon jól voltak, nem tévedtek el nélkülünk sem a későbbiekben:-). A Hetes busznál már javában főzték a gulyáslevest, viszont szóltak, hogy az előre beharangozott Csillagok Háborúja filmvetítés elmarad. Később a sátraknál beszélgetve vettük észre, mennyire csillagos itt az ég, ahová az európai fényszennyezés már nem ér el. Síkság lévén pedig messzire el lehetett látni, nem voltak akadályok, rengeteg olyan csillagot láttunk, amiket Európából már nem lehet megtalálni szabad szemmel. Tisztán látszott a Tejút is, és Ruti a 205ös csapatból, még mutatott nekünk pár csillagképet is.

Január 23. Hetedik nap     (Planet Tatooine-Tengerpart Dakhla és Ráktérítő között)

Kép Reggel még sötétben keltünk fel, összepakoltunk, és vártuk a napfelkeltét. Ahogy világosodott meg tudtuk nézni jobban a buckákat is.  Ekkor vettük észre, hogy nem csak a tábor körül vannak a buckák, hanem kilométerekkel arrébb is vannak buckacsoportok. Sajnos a napfelkelte nem volt az igazi, mire feljött volna szépen a nap, befelhősödött az ég. 7 után indultunk Nyugat-Szaharába, ez a terület Marokkó fennhatósága alatt áll, így nincs is határátlépés, nem is vettük észre, mikor értünk át a "másik oldalra". Visszafelé máshol léptük át a határt, ott jelölték, de csak jelképes volt. Smarában álltunk meg útközben kávézni, teázni, itt összefutottunk más bamakósokkal, de ők gyors kávé után mentek is tovább. Laayoune felé haladtunk, megint az óceánpartra. Útközben először láttunk tevéket. Szabadon bóklásztak a sivatagban, legelnivalót kerestek. Szerintem biztos nem sok sikerrel. Megálltunk fényképezni, videózni őket, de Ruti elüldözte őket. Elég jámbor állatok, csak a megjelenésétől elijedtek. Laayouneben megálltunk fénymásolni iratokat, mert az itiner szerint a mauritán határátlépéshez szükség lenne rájuk, de ott nem kértek semmit, csak petit cadeaut. Tankoltunk is, mert itt Nyugat-Szaharában a gázolajat 30-40 eurocentért adják, ugyanis ez vámmentes övezet. A marokkóiakat így próbálja rávenni az állam, hogy költözzenek Nyugat-Szaharába, hogy a helyi lakosság minél kisebb arányú legyen. Laayoune egy elég koszos nagyvárosnak tűnt, visszafelé már egy szebb részén mentünk keresztül. Innen a táborhely felé haladtunk tovább, végig óceánparton. Útközben a "Kis Pirosnak" lett egy defektje szálszakadás miatt, de ezt gyorsan orvosoltuk és mehettünk is tovább. Már ment le a nap, mire elértük a hajóroncsot az óceánparton, ami az itinerben volt megadva, mint érdekes pont. Pont jött a dagály így nagyon közel menni nem tudtunk, de sajnos annyira még nem volt fenn a víz, hogy egyeseknek ne jutott volna eszébe, hogy kocsival menjenek el a hajóig, így a "Kis Piros" és "Mogyiék" is beragadtak a homokba. Szerencsére jött egy terepjárós csapat, akik kihúzták a "Kis Pirost", ami kihúzta a "Mogyisok" Opeljét. Persze ez nem volt ilyen egyszerű, sokat kellett lapátolni, és tolni ehhez a kocsikat. De úgy tűnt azért mindenki jól szórakozik. Mire ezzel végeztünk, már besötétedett, így szokásunkhoz hűen megint sötétben értünk az esti kijelölt táborhelyre. Nem láttunk semmit, csak azt tudtunk, hogy az útról, amin jöttünk, egy földúton leereszkedtünk 200 métert és valamilyen sík területen voltunk, a Dakhlai-félsziget után, és a Ráktérítő előtt. Itt megint se víz, se villany nem volt, nomád körülmények között sátoroztunk.                                                                       

Január 24. Nyolcadik nap       (Sátortábor Ráktérítő előtt-Nouadhibou)

Kép Mára kevés kilométer és hosszú határátlépés volt beprogramozva. Ezt kibővítettük egy kis homoklapátolással. Már reggel 7kor felkeltünk, korán akartunk indulni, hogy sikerüljön egyszer világosban odaérni valahová, de láttuk, hogy valami nagy gond van, egy hatalmas Man teherautó és egy másik kisebb  teherautó elakadtak a homokban, az egyik veszélyesen meg volt dőlve, viszont úgy tűnt a gazdáik nem aggódtak annyira, még nem csináltak semmit, pedig már világos volt. Még el is mentünk megnézni, lefényképezni, aztán már lassan indultunk volna, de akkor jöttek szólni, hogy menjünk segíteni mi is, a "Kis Pirossal" is, hátha sikerülne kihúzni a kisebbik beragadt járművet. Ez volt 8 óra körül, innestől, délig, kb 5 kocsi húzgálta egymást ki a homokból. A legjobb húzókocsinak az ötven éves Csepel bizonyult, ami még a Hummert is kihúzta! Pedig még Pesten induláskor be kellett tolni. 4 óra alatt azért az indulatok is elszabadultak, mintha mindenki dirigálni akart volna, ásni meg már kevesebben, mi ekkor döntöttünk úgy Apuval, hogy inkább körülnézünk az óceánparton, úgyanis reggel kiderült, hogy egész közel volt a tábor az parthoz. Szedtünk néhány kagylót, csigát, és láttuk a távolban az óceánba benyúló Dakhlai-félszigetet is. Mogyiék és a Jeepesek át is mentek Dakhlába tankolni, bevásárolni. Mi csak a visszefele úton néztük meg Dakhlát, ami egyébként nagyon szép, európai színvonalú város. Nagy nehezen dél felé sikerült kihúzni a kocsikat, addigra visszaértek Mogyiék is, így mentünk megint együtt tovább a négy autóval Mauritánia felé. Nem messze a táborhelytől volt a Ráktérítő tábla, ami a Budapest-Bamako Rally ajándéka a világnak. Itt megálltunk fényképezkedni, ezen kívűl útközben sok aknaveszély táblát láttunk még. Mást nem. A határ marokkói oldalán a megszokott problémás ügyintézés, egyik határőrtől mentünk a másikig, különböző papírokkal. A legviccesebb viszont tényleg az volt, amit az itiner is írt, hogy van egy pasi, aki az olajfa árnyékában, egy műanyag asztalnál ül, és egy nagy könyvbe egyenként, kézzel írja be az emberkéket. Mikor ezzel végeztünk, már mehettünk is tovább a mauritán oldalra, csakhogy ez nem olyan egyszerű. A két ország között egy 5-10 kmes senkiföldje húzódik, ahova nem léphetnek be sem marokkói, sem mauritán hivatalos szervek. Ez az ENSZ fennségterülete, viszont úgy tűnik, ők nem tartanak rá igazán igényt, mivel teljesen elhagyatott, nincs karbantartva a földút, ami aknák között kanyarog egyik határtól a másikig. Eltévedni is könnyű, mert sokféle nyom van, de van, amelyik csak a több száz autóroncs egyik kupacához vezet, nem a túloldalra. Nekünk itt is szerencsénk volt, mert még világosban indultunk el a marokkói határtól, és félhomályban kerestük az utat kifelé, és csak az 5-10kmes út végére lett sötét. Lassan mentünk, és gyorsan sötétedett. Voltak csapatok, akik sötétben a két határ között ragadtak, egymást sem találták, de sikerült helyi vezetőt felfogadniuk, persze borsos áron, és visszamenni a marokkói oldalra és ott tölteni az éjszakát. Mi átértünk Mauritániába, ahol a határon csak az útleveleket kérték, kitöltöttük a kocsi vámpapírjait, "odaajándékoztunk" az egyik őrnek egy fejlámpát, egy másiknak 10 eurót, és mentünk tovább Nouadhibouba. Útközben a katonai ellenőrzőpontokon segítettek merre kell menni, itt még nem kérték a későbbiekben szokásos ajándékokat. Ahogy Nouadhibouba beértünk, az első ami feltűnt, az volt, hogy a helyiek milyen érdekesen közlekednek. Kétszer két sávos út volt, körforgalmakkal, de a helyieknek mindegy lett volna, ha nincs is út. A körforgalomba körülnézés nélkül behajtottak, világítás szinte senkinek sem volt, a gyalogosok jobbról-balról ugráltak az úttestre, de a legjobb az volt, ahogy sok jármű teljes nyugalommal haladt az úton menetiránnyal szemben. Külső, belső sávban, és a járdának nevezett poros földrészen is. De baleset nélkül beértünk az aznapi szálláshelyre, az erős túlzással Abba Hotelnek nevezett létesítménybe. Itt rögtön ahogy beértünk és leparkoltunk, eligazításra mentünk, ahol megismertük a mauritán Idomou-t, helyi üzletembert, aki amíg Bamakóból el nem indultunk hazafele, végig kereste a lehetőséget, hogy valamilyen szolgáltatásért fizessünk neki. Idegenforgalmi adó néven is szedett pénzt például, és szállásdíjat fizettünk a tanyaudvarokon, tehén- és kecskeszarban való sátorozásért.                                                           

Január 25. Kilencedik nap      (Nouadhibou-Óceánpart) 

Kép Reggel 8 óra körül, egy újabb Idomou-fél eligazítás után, indultunk el Nouadhibouból. Nouakchott, Mauritánia fővárosa felé tartottunk, de ma még nem kellett odáig elérnünk, útközben az óceánparton sátoroztunk. Eredetileg a B2 Beach-re kellett volna eljutni ma este. Betonúton haladtunk a sivatagon keresztül, az óceánpart mentén, szinte egész nap. Útközben egy helyen megálltunk néhány homokdűnénél, itt valakinek eszébe jutott elővenni a snowboardokat is, és páran kipróbálták a sandboardot. Azt hittük erre még több lehetőségünk is lesz a későbbiekben, de végül ez volt az út alatt az egyetlen alkalom, így mi Bamakóig cipeltük a snowboardot, de egyszer sem használtuk. Még a reggeli indulás előtt sokan fizettek helybelieket, akik elvezették őket a B2 Beach-re a dűnéken keresztül, amik csak négy kerék meghajtású autókkal voltak járhatók. Ezen a részen a helyiek nélkül nem is érdemes elindulni, ha valaki nem akar egész nap homokot lapátolni. Mi inkább a két kerék meghajtású autóknak javasolt lejárónál próbáltuk megközelíteni a B2 Beachet. Itt egy köves, de rázópados út vezetett el egy óceánparton fekvő kis halászfaluig, ahonnan pedig közvetlenül a vízparton kellett volna továbbmenni, hogy elérjünk a B2 Beach-ig. Ezen a rázópados úton is csak terepjárók voltak képesek végigmenni, mert sok helyen homokátfúvások voltak. Próbálkozott néhány két kerék meghajtású autóval lévő csapat is ezen az úton, de egy-két húzás-tolás után visszafordultak a főút felé, és mentek tovább Nouakchott felé. Mi, Mogyiékkal és egy útközben hozzánk csapódott motorossal, Attilával, elindultunk a B2 felé, de a kis halászfalunál nem a közvetlenül az óceánparton vezető utat választottuk, hanem egy belső kis csapást, ami egy idő után el is fogyott, beleveszett a homokba. De szerencsénkre pont itt táboroztak le Szityuék, így mivel már késő lett volna visszamenni a halászfaluig és elindulni újra a B2B felé, mert elért volna minket útközben a dagály, mi is itt sátoroztunk le. Ebből lett a B2B2. J Egyébként Szityuék a motorosok cuccait szállították, egy nagy utánfutóval, ők azért maradtak itt, mert Kép utánfutóval nem is akartak volna végigmenni a parton. Az, hogy itt maradtunk, végül nagyon jó döntésnek bizonyult. Végre először a túra alatt világosban értünk el az esti táborhelyig, bár ez azért volt, mert nem a kijelölt táborhelyre mentünk…Tudtunk fürdeni az óceánban, elővettük a bográcsot is, és különböző konzervekből és kolbászból finom vacsorát ütöttünk össze 7 személyre. Itt ünnepelte Apukám a névnapját, ugyanis január 25.-e Pál nap. Azt lehet mondani, hogy nagyon jó hangulatban , amiben segített neki Johnny Walker is. Sajnos nem jutottunk el a Banc d'Arguin Nemzeti Parkba, de legalább nem került veszélybe az autó a dagályban, és mint később hallottuk, nem sokkal többen voltak lenn a Beach Partyn, mint ahányan mi voltunk a kis táborunkban. Egyébként ma volt az első nap, amikor már tényleg meleg volt, rövid nadrágra lehetett vetkőzni, de még az éjszakák mindig hidegek voltak.                                                                  

Január 26. Tizedik nap - Január 27. Tizenegyedik nap     (Óceánpart-Nouakchott)

Kép Ma későn indultunk, mert nem kellett messzire mennünk, ráértünk kényelmesen pakolászni. Az óceánpartról visszamentünk a főútvonalra és elindultunk a főváros felé. Az út eseménytelen volt, homok egyik oldalról, homok a másik oldalról is. Hamar beértünk a kijelölt kempingbe, igaz nagyon drágán, de még egy bungalowt is sikerült elcsípni. Összesen 10 darab volt belőlük, nem sok csapatnak jutott. A többiek sátoroztak a kemping jobb napokat is látott udvarán. Itt is az óceán partján voltunk még, így ahogy lepakoltunk, máris mentünk le a partra. A közelben volt a halpiac, ahová folyamatosan érkeztek a halászok a kis hajókkal. Érdekes volt nézni, hogyan teszik vízre, és hogyan húzzák ki a hajókat a partra. Útközben rengeteg kagyló- és csigahéjat gyűjtöttünk, amik teljesen különbözőek a tengerparton szokásosoktól, sokkal erősebb vázuk van, hogy az erősebb hullámzást is bírják. Találtunk a parton az apály miatt szárazföldön ragadt sünhalat is, amit mi megpróbáltunk jólelkűen visszalökdösni a vízbe, de a hullám mindig kisodorta. Itthon derült már csak ki, hogy ez teljesen természetese dolog, ezek a halak tudnak oxigént és vizet eltárolni a testükben, így vészelik át az apályt, dagálykor pedig visszakerülnek a óceánba. Reméljük nem ártottunk nekik. Az egész délutánt a parton töltöttük, a halpiac és a kemping strandja között, ott voltunk akkor is, mikor a B2 Beachről megérkeztek azok, akik ott töltötték az éjszakát. Ők a majdnem 200 kilométert az óceán partján tették meg. Később belegondoltunk, hogy ezt mi is megtehettük volna, Kép csak meg kellett volna várnunk nekünk is az apályt, ami d.u. 5 óra körül volt. Sajnáltuk kicsit, hogy ezt kihagytuk, de kárpótolt, hogy nekünk volt kényelmes szállásunk. Este a kemping területén sétálgattunk, és beszélgettünk a többi csapattal, kinek milyen élménye volt az eddigi út alatt. Itt már sok versenyzővel is találkoztunk, mert az ő útvonalukat megváltoztatták, nekik is itt volt a kijelölt szálláshely. Másnap volt a pihenőnap, így itt két éjszakára rendezkedtünk be. Mi, apukámmal a pihenőnapon Nouakchottba mentünk be egy lerobbant taxival. Csak ilyenek voltak, majd mind a szétesés határán állt...A központi piacra mentünk be, amit először nem tudtunk. Egy nagyon poros, koszos területen volt itt a piac, és mi arra számítottunk, hogy egy fővárosban találunk ennél tisztább, rendezettebb környéket is, de nem így történt. Itt vásárolgattunk, nekem papucsra volt szükségem, mert hiába hoztam kettöt, mind a kettö feltörte a lábam, és el kellett dobni. Apu pedig hagyományos mauritániai ruhát akart venni. Ebböl a ruhavásárlásból majdnem verekedés lett, mert túl olcsón akartuk a ruhát megvenni, az árus pedig nagyon eröszakos volt és már a többi eladó is rászólt, hogy hagyjon minket továbbmenni, hátha náluk vásárolunk. Utána elindultunk egy mecset irányába, ami nagynak tűnt, és azt hittük, hogy az a város fő mecsete, de kiderült, hogy az az itt élő marokkóiak mecsete, amit mi kerestünk, az pont a másik irányban volt. Elmentünk arra is, ott a mecset körül egy érdekes dolgot láttunk, kiderült, hogy úgy ahogy külön utcákon dolgoznak az asztalosok vagy a fémmel dolgozók, úgy a mobiltelefont árulók is egy helyre tömörültek. Kis üzletekben is árulták őket, sorban egymás mellett, de az üzletek előtt is egy nagy csoport ember állt telefonokkal a kezükben, és dugdosták az orrunk alá, hátha megtetszik egy és megvesszük. Ahogy innen kikeveredtünk, apu kitalálta, hogy ő Kép a kikötőhöz akar elmenni...Próbáltunk taxist találni, de valahogy egyik sem akarta megérteni, mit keresünk. Később rájöttünk miért. Végül az egyik taxis, akinél már a taxiban ült egy hölgy, mondta, hogy szálljunk be, elvisz. Itt egyébként szokás, hogy egyszerre többen ülnek egy taxiban, akkor is ha nem egy helyre mennek. Tesz a taxis egy kis kitérőt az első utassal, majd megy tovább a másikkal. Nem kell üresen tekeregnie a városban, utast keresve. Egyébként itt akinek kocsija van, szinte mind taxis is. Mi a taxisunkkal keresztülmentünk az egész városon, különböző negyedeken keresztül, így is érdekes volt nézni, hogyan élnek a helyiek. Végül a kikötőhőz értünk, egy több kilométeres bekötő úton keresztül, ahol csak néhány szállítási vállalat telephelye volt a semmi közepén. A kikötőnél nem volt semmi, teherkikötő volt, ezért nem akartak minket ide kihozni a taxisok, nem értették, mit akar itt két turista. Még a tengerpartra sem lehetett lemenni, pedig ha oda lementünk volna, lehet vissza is tudtunk volna sétálni a kempinghez. Bár ez 5-10 kmes séta lett volna a tűző napon, 30 fokban. Így viszont inkább vártuk, hátha lesz egy taxi, Kép vagy bárki, aki visszavisz a kempingbe, vagy a városba. A baj az volt, hogy rajtunk kívűl sok munkás is várt, akik indultak volna haza, a városba munka után viszont kocsi kevés volt. Így inkább elindultunk gyalog, hátha történik valami. Szerencsék volt, mert alig mentünk 1 kilométert, mikor elhaladtunk egy Mali-Mauritán közös tulajdonú vállalat telephelye mellett, és pont kihajtott onnan egy ott dolgozó, mint kiderült, malii üzletember. Nem gondoltuk, hogy esélyünk van rá, hogy elvigyen, gazdagok ritkán állnak meg stopposoknak, nem úgy, mint a többi autótulajdonos, de azért stoppoltunk. Ő pedig teljesen önzetlenül, nem is csak bevitt a városba, ahova ő ment, hanem elvitt minket a kemping melletti halpiachoz, ahol még akartunk tejet, kenyeret, vizet vásárolni. Aznap nem is mentünk már sehova, csak az óceánparton töltöttük az időnket. Este össze is pakoltunk, mert másnap korán készültünk továbbindulni Mauritánia belseje felé.                                                            

Január 28. Tizenkettedik nap     (Nouakchott-Kiffa)

Kép Vége az óceánparti útnak, elindultunk Afrika belseje felé. A mai nap célállomása Kiffa, az ország keleti, belső részének legfontosabb városa. Az út nagy része eseménytelenül telt. Reggel 8-ra mentünk a fővárosban lévő Novotel szállodához Mogyiékkal, a Transporteresekkel és a hozzánk csatlakozó Beával és egy romániai sráccal, róluk majd részletesebben egy picit később írok. A Novotel előtt találkoztunk a Jeepesekkel, így indultunk Kiffa felé. Alegen és még jó pár kis falun mentünk keresztül, útközben rengeteg kecskét, szamarat, tevét és tehenet láttunk. A kempingbe este hétre értünk, még éppen világos volt, láttuk, hogy az tulajdonképpen egy tanyaudvar, és még annyi ideig világos volt, Kép hogy nagyjából a tehén-és kecskeszart el tudtuk takarítani egy kicsit arról a helyről, ahová a sátrakat állítottuk. Itt már az éjszaka is meleg volt, el lehetett tenni a meleg ruhákat végre. A román srácról, aki hozzánk csapódott mára, annyit, hogy ő nem "bamakós" induló volt, egyénileg jött Afrikába. Orvosként dolgozott Romániában, de ott eladta mindenét, bepakolt egy terepjáróba, és elindult Ghánába, hogy ott folytassa tovább orvosi praxisát, így segítve az afrikaiakon. Azért jött velünk, hogy ne egyedül kelljen végig vezetnie Afrikán, és így biztonságosabb volt Mauritánián keresztül mennie, és gondolom érdekelte a rally is, mert még Bamakóban is ott maradt pár napot a csapatokkal.                                                                  

Január 29. Tizenharmadik nap     (Kiffa-Nioro) 

Kép Reggel 9-kor indultunk a kempingből, először elmentünk még tankolni, és bevásárolni, vizet, kenyeret, aztán mentünk a repülőtér felé, onnan kellett a földútra letérni, amelyik a ma esti célhoz vezetett. Hallottuk, hogy sokan kihagyják a mai szakaszt és betonúton mennek Bamakóig, elterjedt egy olyan pletyka is, hogy mauritánok túszul akarnak ejteni "bamakós" indulókat, de szerintem ezt senki nem vette komolyan. Mi földúton akartunk menni ma, hiszen nem azért jöttünk, hogy végig betonúton tegyük meg az utat, így mentünk a reptérhez. Ott már vártak a katonák, az ő kiséretükkel lehetett csak menni elvileg a szavannán, a biztonságunk érdekében. Azt viszont nem mondták, hogy olyan a terep, hogy kétkerék meghajtású autóval nem lehet rajta végig menni. Később mondták, hogy volt eligazítás a táborban előtte, és ott mondták, de mi nem tudtunk az eligazításról sem. Három kétkerék meghajtású autó jött velünk, egy Citroen, az Opeles csajok csapata és a mi Transporteres csapatunk. Már 2-3 km után kiderült, hogy az út nem végig szavannán visz keresztül, hanem sivatagos részek is vannak, itt beragadt mindhárom kocsi, kihúztuk őket, majd mentünk tovább. Rátértünk egy földútra, ezen mentünk jó darabon, amíg azt nem láttuk, hogy az úton keresztben áll egy "bamakós" autó és sok emberke ugrál körülötte. Megállítottak, és akkor láttuk, hogy egy észt motoros elesett, és őt ápolják, a motor is rossz állapotban volt, csöpögött az olaj, nem lehetett vele továbbmenni, el kellett vinni valamelyik járművel. Hívtuk a magyar mentőket, de ők már messze voltak, azt mondták, hogy nem fordulnak vissza, ha elsősegélyben tudják részesíteni a motorost a társai. A motorért sem volt aki jött volna, és még az ott levők sem voltak túl segítőkészek, hogy elvigyék a motort. Végül úgy oldódott meg a probléma, hogy Kiffából még küldtek katonákat, akik eltudták vinni a motort is, és a motorost is bevitték a kiffai katonai kórházba. Bamakóban találkoztunk legközelebb a motorossal, kék-zöld foltokkal volt tele, be volt kötve keze-lába, de mosolygott. Mi mentünk tovább a szavannán. Azt mondták a földúton nem tudunk tovább menni, mert az őszi esőzések miatt járhatatlan az út, így arról letértünk. Ahogy mentünk, több helyen is ki kellett húzni a három, kétkerék meghajtású, autót, miközben a katonai kiséretünk jót röhögött rajtunk. A reptértől 50 kilométerre, a leghomokosabb részen, a Citroen hidraulikája tönkrement és a kocsi leült, nem bírt tovább menni.Próbálták megjavítani, fél órát vártunk, hátha valami csoda történik, de nem sikerült megcsinálni. A csapatnak dönteni kellett, hogy megy tovább, de a kijelölt célállomásra már aznap este biztos nem ér el, mert a balesettel, a kocsik húzásával, és Citroen javításával rengeteg idő elment, ekkor már fél négy körül volt, vagy visszafordul Kiffába, és végül mégiscsak betonúton megy el Bamakóig. Szétszakadni elvileg nem tudtunk, mert a katonák nem akartak minket elengedni külön, de érdekes módon más csapatok elmentek mellettünk, meg sem állva, katonai kíséret nélkül. A másik probléma az volt, hogy a Citroenes csapat nem tudott volna biztos tovább jönni, mert annyira leült, és még lehet lettek volna rosszabb szakaszok is az úton, de egyedül sem tudtak visszamenni Kiffába, mert nem volna, aki kihúzza őket a homokból. A katonák azt mondták, ők nem vontathatnak kocsit, így meg nehéz lett volna eldönteni, melyik csapat legyen, amelyik visszamegy Kiffába. Így a végén mindenkinek vissza kellett fordulnia. A visszafele úton kevesebb elakadás volt, viszont a Citroenesek végig úgy jöttek, hogy leért a kocsi alja a földre. A többi csapat ezen jót röhögött, CB rádión tárgyaltuk ki őket, mert ők még CB rádiót sem hoztak, és persze GPS-t sem. Elindultak mindenféle felszerelés nélkül, egy rossz kocsival. De nem ők voltak az egyetlenek. A Citroen kacsa több, mint 1500 km-en huzatta magát, mert nem ment a kocsi. Hogy miért nem javíttatta meg útközben, azt nem tudjuk. Elég későn értünk Kiffába, útközben az Opeles csajoknak volt egy defektje is, majd a benzinkúton Mogyiéknak kellett kereket cserélni. Itt már szétesett a szavannán még összetartó csapat. Mi maradtunk 4-en együtt, és a benzinkúton a Citroenesek is hozzánk csapódtak. Nekik valami csoda folytán sikerült a kocsit helyre hozni, rendbe jött a hidraulika, felemelkedett a kocsi alja. Este fél hétkor indultunk el ismét Kiffából, csak most másik úton. Az út itt végig nagyon rossz volt, kátyúkkal, ráadásul sötétben az állatok is veszélyesebbek. Útküzben elvesztettük a Citroent, mert nekik nem volt CB-jük, nem tudtunk velük kommunikálni, sötétben pedig elég nehéz volt szemmel tartani őket. De később találkoztunk velük Bamakóban, mondták, hogy az egyik mauritániai faluban éjszakáztak, minden rendben volt. Hajnali 1kor értünk a Mauritán-Mali határra, majd fél háromkor Nioroba, a reptérre. Akik már voltak a rallyn, mondták, hogy tavaly is aludtak csapatok a reptéren, menjünk be oda. Először azt hittük zárva van, nem tudunk bemenni, de jöttek az ott dolgozók, kinyitották a kaput, és láttuk, hogy már mások is vannak benn. Ott éjszakázott a Hummeres csapat, a Man teherautó, akikkel Dakhlánál találkoztunk, mikor beragadtak, és volt a teherautó is, amelyik az adományokat szállította. Mi itt nem állítottunk sátrat, inkább kocsiban aludtunk.                                        

 Január 30. Tizennegyedik nap     (Nioro-Diema/Bamako)

Kép 9-kor indultunk el a reptérről, először még bementünk Nioroba, pénzt váltani és tankolni, és pont mikor már indultunk volna, érkezett meg Semmi-Kis Tünde és barátja. Tünde motorját kocsin hozták mauritánok, a barátja a motorján jött. Elmesélték milyen kalandjuk volt a szavannán, egyedül maradtak, élelem, víz, segítség nélkül, nem volt még sátruk sem éjszakára, és Tündének defektes lett a motorja. Segítettünk nekik pénzt váltani, mert egy darab 500 eurós bankjegyük volt, amit nem tudtak a bankban beváltani. A Jeepesek adtak nekik kölcsön eurót, és alkudoztak a helyiekkel, hogy mennyiért javítják meg a defektes gumit. Utána végre tovább indultunk Diemába, ami 70 km-re volt Niorotól, és itt akartuk tölteni az éjszakát. Egy angol nő, Pam Young, itt alapított egy elég egyszerű kis iskolát, és ide vártak minket szeretettel. Lehetett itt is hagyni adományokat, amiket ők később szétosztottak a falvakban, vagy ők maguk használtak fel az iskolában. Mi is itt hagytuk az adományainkat, többek között a Békésszentandrásról kapott mézeskalácsot, fából faragott juhászt, és egy kézzel szőtt szőnyeget. Azt lehet mondani, hogy a két angol hölgy, akik az iskolát vezetik, ezeknek örültek a legjobban, különösen a szőnyeg tetszett nekik. Először úgy volt, hogy a kis csapatunk itt éjszakázik, de végül kettészakadtunk. A Jeepesek és Mogyiék úgy döntöttek, hogy inkább bemennek Bamakóba már ma, és ott kényelmesen, szállodában tölti az éjszakát, a Transporteres csapat viszont mindenképpen maradni akart, elmenni családlátogatásra, ismerkedni a helyiekkel. A "Kis Piros" is kettészakadt, mert én inkább már mentem volna lemosni magamról a port, piszkot, kimosni a szememből a homokot, mert már nem láttam, meg messzebb akartam lenni a legyektől, amik nem hagyták békén a pár napja, a szandálomtól kidörzsölt sebeket. Apuék viszont úgy döntöttek maradnak ők is az iskolánál. Apu függőágyban akart éjszakázni, sikerült is kifeszítenie két fa közé az ágyat, amit eddig a sivatagban nem tudott megtenni, de a végén rosszul sült el a dolog, mert olyan hideg volt, hogy nem bírt pár óránál többet aludni. Mi két kocsival elindultunk tehát Bamakóba, én Mogyiék kocsijába ültem be. Az út elég eseménytelen volt, végig jó minőségű betonúton mentünk, fizetnünk is kellett érte útdíjat, 500 Ft-nyi CFA-t. Bamakóba beérve a Salam hotelhez mentünk, a többieknek ott volt foglalása másnaptól, de itt már minden szoba le volt foglalva aznap éjszakára, így átmentünk a Massaley hotelbe, ahol nekünk volt foglalásunk. A végén mindhárom csapat itt foglalt szállást, az egész hétvégére, Rutiék mentek el csak máshová aludni. Egész kellemes kis szálloda volt, csak a recepcióval voltak problémáink, mert nem beszéltek angolul, mi meg elég keveset franciául, így nehezen értettük meg egymást végig.                           

Január 31. Tizenötödik nap      (Diema/Bamako-Bamako)

Kép Mi tehát már Bamakóban voltunk, a többiek d.u. 2 körül érkeztek a szállodához. Szállodai reggeli után, mi a Salam Hotelhez mentünk d.e., találkoztunk a többi csapattal, megosztottuk az élményeket egymással, Mogyiéknak sikerült eladniuk a kifizetett szállásukat Semmi-Kis Tündének és a barátjának, aztán mentünk vissza a saját szállodánkba, mert rosszul viseltük a meleget. 35 fok körül volt a hőmérséklet. A beígért célkapu elmaradt a Salam hotelnél, ezért is nem ide jöttek a többiek sem. D.u. kipróbáltuk a szálloda medencéjét, aztán mi Apuval ketten elmentünk a Salam hotelhez, hogy eladjuk a snowboardunkat. Hallottuk, hogy a helyiek törött sátrakat is megvesznek, azt pedig saját szemünkkel láttuk, hogy a Transporteresek eladták a kocsiból a hálózsákokat, párnákat, szivacsokat, mindenféle hasznos dolgokat. A mi próbálkozásunkon viszont csak jót röhögtek, de mi is jól szórakoztunk közben. Volt, aki nagyon megakarta venni, de nem volt semmije. Igazán nem volt nekünk fontos, hogy pénzért adjuk el a snowboardokat, szívesebben cseréltünk volna valamilyen malii népművészeti tárgyra, de nem sikerült senkit rábeszélni erre, végül egy srácnak, akivel sokat beszélgettünk, adtuk oda a snowboardot bakanccsal együtt jelképes összegért, és még a Rutiék két snowboardját is megkapta ráadásként. De megismerkedtünk másokkal is, általában véve mindegyikük szimpatikus volt. Jó benyomást tettek ránk a mali lakosok itt is. Miután túladtunk a snowboardokon, már be is sötétedett, mentünk a Club Ibizába, ahol az aznapi záróbuli volt. Mikor odaértünk, egy kiadós taxizás után, még nem volt nyitva a hely, de volt már ott pár magyar rajtunk kivűl is. Amíg nem nyitottak, elmentünk inni valamit, mert nagyon meleg volt még mindig, megszomjaztunk, és találtunk egy Kép cukrászdát is, ami már tele volt a "bamakósokkal". Itt ettünk süteményt is, ami nagyon jól esett, mert elég ritkán ettünk konzerven kívül mást, kényelmesen asztalnál ülve. Ahogy befejeztük, mentünk át a Club Ibizába, ami már kinyitott addigra. Sem Apukám, sem én nem rajongunk a disco-kért, így csak az eredményhirdetést vártuk meg, utána mentünk is vissza a szállodába. Később hallottuk, hogy aznap este Villám Géza kapott egy, talán megérdemelt pofont is valamelyik versenyzőtől, a fatál mellé, amit azért kapott, mert először idén sikerült neki beérnie a célba saját kocsijával.

Február 1. Tizenhatodik nap (Bamako)

Kép Reggel, miután Apu kifürödte magát a szálloda medencéjében, amikor még csak a kertész és a medencetisztító volt a kertben, ismét a Salam Hotelhez mentünk. Gyors hazatelefonálás után beszéltünk a többi csapattal, legtöbbjük a csoportos kórház- és iskolalátogatásra készült, ahol még további adományokat hagytak a maliaknak. Nekünk nem is volt több adományunk már, és miután a szervezés eddig sem volt tökéletes, sem az adományozás terén, sem más téren, úgy döntöttünk, hogy inkább sétálunk egyet Bamakóban, megkeressük a bazárt és veszünk néhány szuvenírt az otthon levőknek. Később kiderült, hogy jól döntöttünk, mert az adományozókat nem várták sehol…Mi a városnézést a Niger-folyó partjánál kezdtük. A folyó elég közel van a szállodához, kb 5-10 perces sétára. Mivel január a száraz évszakban van, a Niger alacsonyan áll, a meder szélén 10-20 méteres szakaszon nagyobb földterület marad szárazon. A helyiek itt földet művelnek a város központjában. Érdekes belegondolni, milyen lenne, ha Budapesten a Duna áradása után, tavasszal, a rakparton a lakosok kis veteményeskerteket hoznának létre. Mi egy kis ligeten vágtunk keresztül a Niger partjához, régen még mikor francia gyarmat volt Mali, ez egy szép park lehetett, láttunk még egy valószínűleg korabeli hirdetést is, miszerint az egyik folyami hajón étterem működik. Mivel csak kisebb csónakokat láttunk végig a folyón, régen megszűnhetett az étterem. Ma ligeten hajléktalanok élnek, az út felöli részen pedig árusok, mesterek telepedtek le. Van olyan árus, aki egy több száz éves fa ágaira akasztgatja a vállfás ruhákat, de a motorszerelő műhelye is elfér a járda mellett, egy ládányi szerszámmal, alkatrésszel az utcán szerel. Sétáltunk még pár száz métert a Niger mentén, elhaladtunk a mali kincstár modern épülete mellett is, próbáltunk eligazodni a térképen, és mivel úgy tűnt a piac még messzebb van, beszálltunk egy taxiba. A Művészpiac (La maison des Artisans) a Nagy Mecset mellett van, ide vitettük magunkat. A Művészpiac nincs túlságosan elhatárolva a zsibvásártól, ahol mindenféle Kínából behozott árút lehet kapni. A standok összevissza vannak felállítva, egy bugyi- és egy narancsárus között kiszárított majomfejeket, majomkezeket, és mindenféle kuruzsláshoz, varázsláshoz szükséges dolgokat lehet kapni. Nekünk sikerült az árusokkal cserélni is, némi kézpénzért és otthonról hozott petite cadeau-ért vásároltunk a legtöbb helyen. Nekem az a legjobb emlékem a piacról, ahogy összetalálkoztunk egy helyivel, Mohameddel, akivel előző este beszélgettünk a Salam Hotelnél snowboard árulás közben. Mi nem vettük őt észre, de ő a nevünket kiabálva szaladt utánunk. Nagyon meglepődtünk, ki ismer itt minket Bamakoban, aztán mi is felismertük őt. Jó érzés volt, hogy még csak 1-2 napja voltunk itt, mégis otthon érezhettük magunkat, hiszen a piacon sétálva már ismerősbe botlottunk. Kiderült, hogy ő is itt árul a piacon, saját helye van, sőt névjegykártyája is. Tehát nem volt teljesen érdek nélküli, az a nagy öröm, hogy meglátott minket, de azért így is, mielőtt eladott volna nekünk valamit, először még próbált nekünk megtanítani egy helyi társasjátékot is, kis sikerrel, mert nem sikerült megértenünk a szabályokat. Miután megvettük az ajándékokat, megint a Salam Hotelhez mentünk, most nem kellett taxit fogni, mert kiderült, hogy annyira nincs is messze a piac a szállodához. Kb negyed órás séta volt a visszaút, a gond csak a 37 fokos meleg volt. A szállodánál az első volt, hogy megrohamoztuk a bárt, és 5 perc alatt megittuk a 1 1/2 liter vizet. Találkoztunk Mogyiékkal, ekkor mondták, hogy milyen kavarodás volt az adományozással. Már délután 3 óra volt, mentünk vissza a szállodánkba, még egy utolsó medencés pancsolásra, aztán pedig kezdhettünk is összepakolni, mert másnap korán reggel indultunk, immár hazafelé.

 

Február 2. Tizenhetedik nap (Bamako-Mauritánia nyugati része)

 

Kép Reggel 6-kor indultunk Bamakoból a szálloda elől, megint csoportosan, de most másokkal, a VW Transportert ugyanis eladták Rutiék, a Jeepet pedig hazaszállítatták azzal a kamionnal, amivel az adományokat hozták. Mogyiék megint velünk voltak, de jött még a 237-es Kiás csapat, apa-fia páros, a 204-es Nissan Patrolos csapat, akikről már volt szó többször, a 246-os Toyotás csapat, akikkel szintén találkoztunk már útközben. Tévedésből ketten kifizettek nekünk, akik négy kocsival voltunk,  egy számlát még Smarában, Marokkóban, egy bárban. Aztán a dakhlai ásás után, ahogy mentünk a Mauritán határ felé, találkoztunk az útleveleikkel, amiket pár arab vitt utánuk a határra egy mercivel….Velük is történt pár érdekes dolog. Később derült ki, hogy egy szállodában felejtették az útleveleiket reggel, nem ellopták tőlük, és még csak nem is kértek pénzt az arabok, amiért elvitték nekik. Kép Folyamatosan haladtunk, nem sok megállóval, csak a szükséges tankolások, pisi szünetek, határátlépések. Délelőtt már Mauritániában voltunk. Este 9-re megtettünk 1000 km-t. Meg is álltunk pihenni egy kicsit a sivatagban, a semmi közepén. Ekkorra már hozzánk csapódott a Pöttyös Túró Rudis csapat is, ők mesélték, hogy még Maliban, Niorótól nem messze, ahol a reptéren aludtunk, balesetezett a román csapat kocsija, totálkáros lett, de szerencsére senki nem sérült meg komolyabban. Ők egy motorral és egy kocsival jöttek végig Romániából. Nekünk minden tiszteletünk azé a motorosé volt, mert ők is Szlovénián keresztül jöttek, mint mi, végig láttuk, hogy a motoron ült abban a januári hidegben, amiben mi még a kocsiban is fáztunk. Még mentünk tovább egészen hajnali 5-ig, már elhagytuk Nouakchott-ot is, pár órányira voltunk a határtól, mikor megálltunk pihenni 2 órát.

 

Február 3. Tizennyolcadik nap (Mauritánia nyugati része-Dakhla)

 

Kép Hajnali 7-kor indultunk tovább a határ felé. A határon 3 és fél órát töltöttünk el, mert a helyieket mindkét oldalon előre vették. Viszont mikor végre átértünk a marokkói oldalra, hiába tudtuk, hogy még sokkal több kilométer van hátra, mint amennyit eddig megtettünk visszafele, már szinte otthon éreztük magunkat. Lehet, hogy csak azért, mert tudtunk végre a mobilunkkal telefonálni és hazaszólhattunk, hogy jól vagyunk. A határ után még 400 km volt hátra Dakhlá-ig, este 7-re értünk oda, itt a Kia-s csapat  már ismert egy szállodát, ahol odafele is megálltak. A 204-es Patrol és a 246-os Toyota már a határ után elvált tőlünk, ők gyorsabban haladtak, és nem akartak megállni Dakhlá-ban sem. Nekünk tetszett a négy csillagos Hotel Regency Sahara is, és a város is nagyon szép volt. Kipakoltunk a szobában, majd farkaséhesen mentünk vacsorázni a szálloda éttermébe. Sajnos nem helyi ételek voltak, bár Apunak sikerült polipot is ennie. Én salátát és sültcsirkét ettem, utána pedig gyümölcssalátát. Nagyon finom volt minden, nem számítottam rá, hogy másnap pont emiatt a vacsora miatt milyen rosszul fogom magam érezni….Este még sétáltunk a városban is, ami egy félszigeten fekszik. A város első része, ahova a szárazföld felől érkezik a látogató, európai színvonalú, modern épületeket emeltek, tereket alakítottak ki, és ami a legszembeötlőbb, hogy mennyire tiszta ez a rész. Sajnos a félsziget belseje fele a város egyre koszosabb, itt is van szegényebb negyed, ahol kis lyukakban élnek egész családok. A városban nagyon élénk az éjszakai élet, rengeteg kis panzió, étterem van, a boltok pedig késő éjszakáig nyitva vannak, és olcsó minden, a már korábban leírt vámmentesség miatt.

 

Február 4. Tizenkilencedik nap (Dakhla-Essaouria)

 

Kép Reggeli után indultunk tovább, a már csak 4 autóból álló csapatunk, megint kettévált. A Kia-s csapat és a Túró Rudisok gyorsabb tempóra váltottak, így már csak Mogyiékkal mentünk együtt. Laayoune felé tartottunk, ami 500 km-re van Dakhlától. Laayoune még Nyugat-Szaharához tartozik, a jelképes határ Tarfayánál húzódik, ezt itt egy emlékművel jelölik. Tan-Tantól az út már nem az óceán mentén húzódik, itt kezdődik az átkelés az Anti-Atlaszon, ami Agadirnál ér véget, onnastól, ismét tengerparton lehet továbbmenni. Félúton van Guelmim, itt csak tankolni álltunk meg. Agadirba már késő este értünk, Laayounetól 650 km-t kellett addig vezetni. Gondolkodtunk, hogy menjünk-e tovább még aznap este, vagy másnap, világosban induljunk tovább, és az is kérdés volt, hogy a tengerparton folytassuk-e az utat, vagy Marrakech felé. Marrakech felé szerpentineken mentünk volna, ezt az utat már ismertük, nagyon rossz minőségű volt, viszont Marrakechtől mehettünk volna Tangerig autópályán. Hosszabbnak is tűnt az út Marrakech felé, kisebb kerülőnek, de ez nem valószínű. Végül úgy döntöttünk, hogy mégis a tengerparton megyünk, mert arra számítottunk, hogy ugyanolyan lesz az út, mint eddig a sivatagi részen volt. Nagyot tévedtünk. Agadir és Essaouira csak 173 km-re vannak egymástól, de nekünk legalább 4 órás volt ez az út, ha nem több. Először csak a körforgalmak, majd a szerpentinek lassították a haladást, amellett, hogy nagyon keskeny úton mentünk, később viszont az év egyik legnagyobb viharába keveredhettünk. Annyira szakadt az eső, olyan sűrűn hullottak az esőcseppek, hogy a motorháztetőt is alig láttuk. Erre lehet azt mondani, hogy olyan, mintha dézsából öntenék. De ez még nem volt semmi. Egy részről ez a sok víz nem bírt elfolyni, és hatalmas, 30-40 centis „pocsolyák” álltak több helyen az úton, más részről pedig, olyan erővel esett, hogy több helyen földcsuszamlásokat okozott, a sár pedig több helyen köveket, fákat hozott le az útra. Ilyen körülmények közt értünk Essaouirába hajnali 3-ra. Itt meg is álltunk az első parkolóban aludni.

 

Február 5. Huszadik nap (Essouira-Algeciras)

 

Kép Reggel indultunk volna tovább azon az úton, amelyiken jöttünk Casablanca felé, de már 50 méter után le volt zárva. Azért tovább mentünk, mint akik nem tudják mit jelentett a tábla, de hamar vissza kellett fordulnunk, mert egy kilométer hosszú tavacska volt az úton, és a mélységét nem tudhattuk mekkora. Valószínűleg nem véletlenül zárták le az utat. Nagy baj nem volt, mert vezet több út is Casablanca felé, alsórendűek, de minőségben sok különbség  nincsen az utak között, inkább azzal volt baj, hogy nehezen találtuk meg az útépítések között, amelyiket mi akartuk. Úgy tűnt szebb időnk lesz, mint előző nap, még a nap is sütött, de aztán ismét esőbe, jégesőbe kerültünk. Először KépSafinál álltunk meg egy picit pihenni, de gyorsan továbbmentünk a partról, mert hatalmas szél és hullámok voltak. 1 óra körül értünk El Jadidába, ahonnan már autópályán tudtunk menni tovább, Casablancán és Rabaton keresztül Tangerbe. 6 óra körül értünk a kikötőbe, rögtön be is soroltunk a komphoz. Tarifába akartunk menni, hogy minél rövidebb legyen az út, de kiderült, hogy megint nem járnak a kompok Tarifa és Tanger között a vihar miatt. Mindenkit Algecirasba vittek. A két város között egyébként nincs 50 km, viszont a kompút Tarifába jóval rövidebb. Sajnos mi rossz kompra szálltunk, mert hiába voltunk már ½ 8-8 fele a kompon, csak ½ 10-10 fele indultunk el, és éjfélre értünk Spanyolországba. Igaz itt egy órát vesztettünk az óra átállítás miatt. Az út a komppal elég viharosan indult, nagy hullámok voltak az afrikai partoknál, de ¼ óra után már szépen siklottunk, és el is aludtunk mindannyian.

 

Február 6. Huszonegyedik nap (Algeciras-Calpe)

 

Kép Ahogy kikötött a komp, megint a tanakodás, hogy megálljunk-e pihenni valahol a közelben egy motelben, vagy menjünk megint tovább, ameddig bírjuk. Eredetileg megálltunk volna, de akkor még azt hittük, hogy hamarabb érünk Algecirasba. Úgy döntöttünk végül, hogy megyünk, amíg bírjuk. Én elaludtam a kocsiban is, így nem tudom hol álltunk meg, ¼ 4 volt már, talán Granadát is elhagytuk már, mi úgy döntöttünk kicsit alszunk a kocsiban, és utána reggel folytatjuk az utat Calpéba, de Mogyiék még mentek tovább. Így reggel 6-kor már csak egyedül indultunk el a benzinkútról. Murcia felé mentünk, és útközben az autópályáról láttuk Mogyiék kocsiját is leparkolva. Ők is megálltak a végén pihenni valahol. Még korán volt, így mielőtt Calpéba értünk volna, még beterveztünk egy kis kirándulást Santa Polába. Elchénél tértünk le az autópályáról, és a santa polai kikötőnél álltunk meg. Nagyon kihalt volt a tengerpart, hiába nincs még februárban szezon, és még borús is volt az idő. A parthoz közel volt egy „Akvárium”, itt megnéztük a mediterrán térségre jellemző tengeri állatvilágot, halakat, tengeri csillagokat, teknősöket, polipokat, majd indultunk is Calpe felé. ¼ 3-ra sikerült ideérni, még éppen időben, hogy közösen főzzük meg, az idefele jövet hozott, bográcsban a, Gyuszi által már összerakott, töltött káposztát. Minden jól indult, de sajnos elkezdett zuhogni az eső. Ettől függetlenül egy napernyő alatt befejeztük a főzést. Az otthonos ízek már nagyon jól estek mindannyiunknak.

 

Február 7. Huszonkettedik nap (La Fustera)

 

Ma laza, pihenős nap volt, reggel megmutattuk Apunak a Calpei piacot, majd felmentünk egy közeli kilátóba, utána pedig már ebédidő is volt. Elmentünk sült csirkét enni, hogy ne kelljen mindig főzni. Délután csak a tengerparton sétáltunk, és készítettük elő az esti barbecue-t. Hűvös, szeles idő volt, de nem adtuk fel, azért csak sütögettünk.

 

Február 8. Huszonharmadik nap (Guadalest)

 

Mivel úgy döntöttünk egész hétvégén maradunk itt Calpéban pihenni, mára hosszabb kirándulást szerveztünk. Guadalestbe mentünk, ez a városka kb. 20-30 km-re van, a hegyek között, ez víztározó tó partján, nagyon szép természeti környezetben, és van egy szépen rendben tartott váruk is. Hazafelé megnéztünk egy motormúzeumot is, valaki saját gyűjteménye, amit meg lehet nézni. Sok érdekes járművet láttunk itt kiállítva. Délután megint a tengerpartra mentünk, mert Apu fürdeni akart. Mi pulóverben néztük a partról, ahogy ő megmártózott. Este ismét barbecue-ztunk, ma sem volt sokkal jobb idő, mint tegnap. Korán lefeküdtünk aludni, mert másnap már indultunk hazafelé.

 

Február 9-10. Huszonnegyedik-Huszonötödik nap (Calpe-Szarvas)

 

6-kor már felkeltünk, és 7-kor indultunk is Magyarországra. Szinte megállás nélkül mentünk Valencián, Barcelonán, Perpignanon, Montpellieren, Nizzán, Genován, Cremonán, Padován, Velencén, Trieszten, Ljubljanán, Mariboron keresztül a magyar határig. Útközben találkoztunk egy bamakós csapattal, ők mások kocsiját vitték haza, ezenkívül csak egy kis eltévedésünk volt Ljubljana és Maribor között. Nehézséget csak az időjárás változás okozott. Spanyolországban sütött a nap, kellemes tízenpár fokból jöttünk, míg Szlovéniában még hó is volt az út mellett. Magyarországon kicsit lassult a tempónk, addig végig autópályán jöttünk, itt viszont áttértünk a két-, háromszámjegyű utakra. Letenye, Kaposvár, Dunaföldvár, Kecskemét útvonalon jutottunk el Szarvasra. Kedden délután 6 órára értünk haza, ahol Anyu várt már minket nagy örömmel.

 

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Az út során készült képek

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szarvas rózsa ferenc 52

(gyáni sanyi, 2009.02.09 11:30)

szurkol ertetek az egesz mühely es bizunk benne hogy minden renben lesz es szerencsesen hazaertek egy biztos buli az lesz űdv gyáni sanyi

Szarvas

(Ági, 2009.02.04 22:54)

Sziasztok!Nagyon szurkolunk nektek,hogy élményekkel teli,sikeres utatok legyen és természetesen baleset mentes!Peti,Isten éltessen erőben,egészségben szülinapod alkalmából!Ezt kívánja:Ági és Kontra.

Szarvas

(Andi, 2009.01.31 09:03)

Nagyon várunk már híreket, megérkeztetek???
Minden oké??
Sok puszi!! Ügyesek vagytok!!

Szarvas

(Védőné Gráfik Erzsébet, 2009.01.18 09:31)

A nap minden percében veletek vagyok. Anyu

Szarvas

(Korbely János, 2009.01.18 08:04)

Sok szerencsét!
Csipiék

szarvas partizán utca 83

(Körmendi Szilvia, 2009.01.15 19:49)

Nagyon sok szerencsét kiván:Körmendi Szilvia A Körmendi és a Kupecz család

szarvas partizán u. 83

(Kupecz Gergő, 2009.01.15 19:46)

Nagyo sok szerencsét és jó utat kíván:Kupecz Gergő Az induláson is ott leszek